Sajnálom, hogy az elmúlt pár hónapot nem sikerült itt megörökíteni, de abban biztos vagyok, hogy így sem fognak soha kitörlődni a mögöttem álló 2 és fél év szép és kevésbé szép emlékei. Annyi mindent kaptam Tőletek.

Bizalmat, megbecsülést, lehetőséget arra, hogy elhagyjam a komfortzónámat, hogy az legyek, aki valóban vagyok, hogy megtanuljam értékelni azt, amim van, és képessé váljak dolgozni azért, amim még nincs.

Változatosságot, színeket, kapcsolatokat, amelyeknek mindegyike más és más üzenetet tartogatott, közös örömöket és bánatokat, amikor megtanultuk, hogy együtt mennyi mindent meg tudunk oldani, álmokat, nézőpontokat, ösztönzést, és ha kellett, kritikát is, tiszta tükröt, javítani valókat.

Belekerülhettem és belenőhettem egy szakmába, élvezhettem, amit csinálok, és elmondhattam, amit gondolok, akkor is, ha ez különbözött attól, mint amit mások gondoltak. 

Tanulóidő volt, mint a gimnázium, vagy az egyetem, párhuzamosan futottak a helyszínek és a kötelességek, és mostanra mindkét folyamat célba ért; diplomás lettem, és a következő karrierlépcsőfokra is sikerült felugranom - vár a multinacionális nagyvállalat a maga olykor ijesztő, mégis biztonságot adó szabály-és követelményrendszerével, a profin kiépített vagy kiépítendő folyamataival, a hosszúra nyúló munkaidővel, a nagy létszámú, ezerarcú és heterogén csapattal, az idegennyelvű kommunikációval, a pontos, országhatárokon átívelő adminisztrációval, Excel-táblázatokkal, statisztikákkal, sikermutatókkal, teljesítményértékeléssel, és nem utolsósorban a juttatási csomaggal, amivel az ember már képes jövőt építeni, hobbinak hódolni, utazni és élni a mindennapokon túl is, csak úgy, az öröm kedvéért.

Változás, növekedés, fejlődés, tanulás - az állandók az új egyenletben. Ahhoz, hogy megoldjam ezt az egyenletet, önazonosnak, tudatosnak, alázatosnak, öntudatosnak, és mindenekfelett ismét, továbbra is szorgalmasnak kell lennem. És, ami talán a legnehezebb volt eddig is, elhinni, vagy talán felfogni végre, hogy bizony, ezt nem tette elém senki - ezért harcoltam, győztem, és bár szerencsére sokan segítettek eljutni idáig, nélkülem, nem tartanék ott, ahol. Magamban kell jobban hinnem, s nem a másokba vetett hitben próbálni feloldani a magammal kapcsolatos előítéleteket, problémákat. 

Itt az idő, hogy első legyek, magamnak, magamért. Nem önzésből - sokkal inkább egészségből, harmóniából. Mert csak egészként, kialakult tudatként lehetek társa bárkinek, akivel lépni szeretnék valamelyik úton, és, megint hátrébb téve, de tudatban már előre helyezve, hogy csak így lehetek saját magam társa is.  

És mert az ember éjről éjre, évről évre álmodik, tervez, célfalat készít a szobafalra, olvas azokról, akik megteszik helyette mindazt, amire vágyik, aztán felriad élete felén, hogy bizony, még semmi sem valósult meg. Passzív szerkezetben. Az egyes szám első személy megfogalmazása felelősséget feltételez, önvádat szül - ebben senki nem fürdőzik szívesen. Inkább meg sem nyitja a csapot - későn kel, rossz beidegződések mentén, rutinból csoszogja végig a koffeinért kiáltó szürke hétköznapokat, fáradtságra hivatkozva kapcsolja ki az agyát és kreativitását a tv előtt, a megvásárolt nyelvkönyveket, a kedvencek közé tett, fejlődést szolgáló írásokat, a könyvet, amiben élete értelmét sejti, ritkán veszi elő, benneragad a középszerűségben, a komfortban, a más is pont így élben, a nem vagyok különleges, tehetséges, nagy dolgokra hivatottban. 

Aztán amikor egy Barát, egy Szülő, egy Testvér, vagy egy testtelen Erő mégis az ellenkezőjét bizonygatja nekünk, akkor félelemből, kényelemből elhárítjuk a változást, tovább várjuk az önigazolást, pedig mélyen, tudattalanban már értjük, hogy nekik van igazuk.

Köszönöm Nektek a rá-és megvilágítást, az építést, a haladást, a bizalmat, és a kölcsönös szeretetet. Értékeket kaptam, amiket tovább viszek, és Embereket, akikkel továbbra is összeköt minket valami a napi 8 órán túl is. 

Fogadalmakat pedig nem teszik, mert semmi értelme nincsen, inkább csak megállapítom, hogy nekem jó, ha írok és merengek, kiengedem a kijönnivalót, és mivel azért vagyok, hogy jól legyek, ezentúl többet, gyakrabban írok, az ihletet, és nem a gyorsuló óramutatót követve. 

Pár héttel kevesebb, mint 2 év telt el azóta, hogy lent ültem a recepción, nem remegve, de azért kellőképpen izgatottan, kb. hatodmagammal, és vártam az interjút. Csilla volt ott, Kriszta, és talán Zsuzsa...? A harmadik résztvevőre nem emlékszem tisztán. Csoportos interjú volt, kiválasztás, és én nagyon akartam. 

Miután szóba jött a német szak, nyelvtudás, megemlítették a nemzetközi részleget, de csak mint távoli opciót a jövőre nézve. 

1-2 napon belül jött a visszajelzés; igen! A CC-ben eltöltöttem pár pörgős, vidám hetet, aztán fent találtam magam a pici, nagy bukóablakos irodában, Lilla és Károly, valamint Anna mellett. 

Új világ nyílt. Tanultam, hibáztam, fejlődtem, rajongtam - azért amit csinálok, és azokért, akikkel mindezt megteszem. Ez máig sem változott - bár páran elmentek, és helyükre jöttek újak, olyan ez a kis részleg, mint egy folyton bővülő család. Mindenki számíthat a másikra, minden tekintetben, és ez fontos - lehetnénk egyszerű kollégák is, de akkor talán nem jutnánk túl a nehézségeken, az átmeneti kudarcokon, az életviharokon, amiket akarva-akaratlan magunkkal viszünk a munkahelyre, hisz ha az ott eltöltött időt nézzük - ez a második, ha olykor nem az első otthonunk. És akkor talán nem lenne az elmúlt pár nap, és 2 év életem egyik legmeghatározóbb, legszebb időszaka. Hab a tortán a partnerektől kapott, kedves, megható válasz-búcsúlevelek, és az a sok-sok ember, aki ma egy munkahellyel, életformával, kalanddal, új élettel lett gazdagabb. Ez az, amiért megérte, a sok dühös könny, ha valaki nem felelt meg, a túlóra, amikor az agyam és a szívem is maradni akart, és az a fajta lojalitás, ami láthatatlan (és önként érzett-vállalt) láncként kötött ehhez a részleghez, ezekhez a Társakhoz. De most új fejezetet nyitok, magyar vizeken - és jó, hogy csak pár falnyi távolságra. :)

Ebből is biztosan sokot fogok tanulni, és lehetőségem lesz arra, hogy a káoszból, újra másokkal együtt, közösen, valami jobbat, átláthatót teremtsünk, valamit újraépítsek - és ez, bárhonnan is nézzük, ismét olyan kihívás, ami mellett nehéz lenne továbbsétálni. Az első örömfaktor már megvolt - amikor a zavarodott, neveket már nemigen észben tartani képes munkavállaló hálás, barátságos mosollyal és kézfogással nyugtázta jöttömet. Örült, én is örültem neki, mert pozitív és nyitott - és végleg elült bennem a színtiszta gondolat, hogy nekem bizony emberekkel foglalkoznom, bárhová is vet az élet. 

És 6 hónap múlva sokfelé vethet - Lindenbergbe. Münchenbe például beleszerettem, az esélyek egy más életre itt is - ott is felcsillannak újra és újra.

És mostmár egy éves a Kísérőm is - ennyi ideje ismerkedünk egymással, és olykor lebegünk hanyag-boldogan képzelt matracunkon a szikrázó napsütésben, olykor azonban maga alá ránt minket a viharos, dühös víz, és merülünk... a vízfelszín sokszor nagyon távolinak tűnik, mégis, mostmár az a természetes, amikor nem egyedül vagyok, hanem mellette. Akkor is, ha épp dühös vagyok, ha épp eltér attól a karácsonyfaként agyondíszített máztól, amibe én öltöztettem a rózsaszín ködvarázs idején, akkor is, ha épp borzasztóan fáj a nyers, ösztönös őszintesége, és ha épp megkérdőjelezem a kettőnk közti érzelmek állandóságát... minden megoldhatónak tűnik, mindenben látni vélem a reményt és az együttgondolkodást-törekvést, a másik szeretetét, a ragaszkodást. Jövőképek táncolnak az agyamban folyton; levegőbe dobott-elkapott szőke kisgyerekek, nagy garázs, írószoba, és még sorolhatnánk, mi minden.

Hogy meddig elég mindez, az csak rajtunk múlik. Lehetünk ennél jobbak-rosszabbak is egymásnak-egymáshoz. A legjobb volna, ha csak fejlődni tudnánk, és sokkal többet hallgatni. A csendben, tudniillik, sokkal könnyebben szalad minden kimondatlan szó a szív felé. És mi mostanság ritkán bár, de újra csendben vagyunk, néha nézzük egymást, vagy a sötét szobát reggel, éjszaka, és ilyenkor a kezed szorításából, fejed hajtásából tudom, még megvagyunk. De a Szerelem bizony őrült munkát igényel - normális talán, ha olykor ebben, és napi rutinban elfáradunk. A lényeg, hogy ne engedjük el egymás kezét. A többit meg majd gördíti elénk...

... az Isten. Igen-igen, bontakozik a hitem, ami igazából régóta van, csak a körvonalak halványak, és a pontos meghatározás a nehéz. Mi, ki a tárgya ennek a hitnek, ennek a meggyőződésnek, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy "odafent", minden meg van írva? Ennek kitalálásán dolgozom épp nagy erőkkel. Lassan haladok, mert minden elolvasott, felvetett vélemény, tény, gondolat újabb kérdőjelet vet fel  - izgalmas utazás ez is, amelynek valószínűleg messze van még a vége.

És úgyis az út lesz a lényeg, mindig - nem pedig maga a cél. 

Nem Te adsz értelmet életemnek, 
Majd 24 évet butaság is lenne 9 hónapban mérni.
Sokan, sok mindent adtak nekem,
Sok mindent láttam és hittem látni vélni. 
A minap olvastam, hogy gazdagságnak csak azt lehet nevezni,
Mit semmi pénzért nem kapnék meg, soha. 
Azóta számolgatom, mi minden tartozik ide-oda.
Nevek, arcok, mondatok, 
Helyszínek és évszakok,
Újabb és újabb függönnyel takarva
Játszódik az életem - többé nem nézőként ülök rajta.
Súly van, mérlegelés, önmarcangolás, 
A jövő felett való örökös homlokráncolás,
Holott napról-napról újra megérteni vagyok hivatott,
Mindig, csakis, ez az egy nap adatott.

És én felkelek, minden reggel, és rád gondolok. 
Meddig tart ez így - mondod - nem tudod. Szerinted az élet

Nem tervezhető. Én mégis örülök, mert lelkemnek már több mint 
9 hónapja vagy - Éltető Erő.

És ha reggel 9-től este 6-ig szigorúan csakis a munka létezik,
Este 6-tól reggel 9-ig akkor is folyton itt vagy velem - Te; a Társ. 
Egy magas, zöld szemű, rohanó látomás.

2013 nyarán azért indultam el Tirolba, hogy felélesszem az egyetemi irodalom-és nyelvészeti órákon felszedett irdalmatlan mennyiségű elméleti tudásomat, és átültessem azt a gyakorlatba. Meg hogy pénzt keressek, persze, de ez akkor tényleg másodlagos volt. Ami annál is fontosabb volt; az izgalom és büszkeség, ami átjárt arra a gondolatra, hogy én bizony felülök majd a railjetre, és az 50 kilós bőröndömmel az oldalamon jól megleszek, önállóan, komfortzónán kívül, idegen (és gyönyörű) helyen.  
3 hónapban állapodtam meg magammal és a Munkaadómmal is - a nagybetű nem véletlen, hiszen puszta pincérkedési lehetőségnél sokkal többet kaptam Tőle. De erről majd egy másik bejegyzésben.

Nem mondom azt, hogy nem volt nehéz, mert bizony pokoli volt néha. Órákon át gyötrődtem éjjelente - amikor az ember nem tud futni menni, munkával, sétával, beszélgetéssel gond(olato)t terelni, csak fekszik a megfoghatatlan sötétben és tudasítja magában, hogy többezer kilométer választja el attól, hogy megölelje a számára legfontosabbakat.
Hihetetlen, mennyire szükségünk van ezekre a fizikai kontaktokra - a test szabályosan szomjazni tud a szeretet megtestesülése után, és ahogy tudjuk, hogy szerelmi téren azzal érdemes közelebbi kontaktba kerülni, akivel a lelkünk is egy húron pendül, úgy működik ez bizony fordítva is - az érintés, az érezhető szeretet hiánya a lelket is megviseli.

És akkor itt vagyunk 2 évvel később, és megint jönnek a prok meg a kontrák... hogy mennyi pénzt lehetne rövid időn belül megspórolni; hogy nem nagy kunszt a távkapcsolat, hányan túlélték már; hogy mennyi jellemfejlesztő és erősítő hatása van a határontúlnak... de közben meg sem akarsz moccanni, mert tudod, hogy a lényed visítva jajveszékel a gondolatra: elszakadni Tőle.

És akkor értekezel, értelmiségiként észérveket sorakoztatva magadnak meg másoknak, hogy hány felesleges csatát vívtak a szerelemért, ami nem más, mint múló pillanat, tünemény, és egyébként is helyezd magad előtérbe, mert csak az számít, hogy neked magadnak jó legyen, amit teszel, és ki tudja - mondja Ő is - mi lesz holnap, évek múlva, melletted marad-e Ő, vagy egy lesz a sok, feledhetetlen emlékkép közül, akiket nosztalgikus, huncut mosollyal mutogatsz majd a lányunokáidnak. (Bár erről még mindig azt gondolom, hogy a hűség döntés, és a párkapcsolat-szeretet több néhány hónapnyi szerelemnek hívott buja testiségnél, erotikánál, vágynál.)
És hát valahol mélyen nyilván itt van a kutya meg az igazság elásva - meg ott, hogy a puding próbája az evés, és most is minek írom le mindezt, ahelyett, hogy foglalnám előre a vonatjegyemet... 
Ugyanakkor, ahogy múlnak az évek, egyre egyértelműbb, hogy milyen őrületes mértékben alakítjuk saját tragédiáinkat, mennyire rendezők vagyunk mi magunk is egy-egy át nem gondolt, megfontolatlan döntéssel, ítélettel. Éveket-életeket befolyásolunk.  
És ha nem is jutottam előrébb egy merengéstől, a gondolatok, plusz-minuszok némiképp Excel tábla szerű szabályosságban rendeződtek. Az pedig mindenképpen boldogító, hogy a tétet ekkorának érzem - mert ez jelzi, hogy most, bárhogy is, de jó úton vagyok.  

Az év első felét a boldogság emléke és átsírt éjszakák jellemezték, 
Döntésképtelenségünkben botladoztunk az érzelmek ingoványos talaján, 
Majd derékig süllyedtünk a magunk kavarta iszapban, 
Öklömnyi sárdarabokkal dobálóztunk sértetten, és elherdáltunk egy barátságot.
Felőrölt minket, vagy engem a hétköznapok észvesztett zakatolása,
A dübörgő, fejben szüntelenül kopogó tennivalók terhe.
Az el nem kezdett szakdolgozat is az erő hiánya volt,
A mindenki más diplomás lett és menyasszony - én meg nem - felismerés.
A menekülés más karokba,
A hit, hogy a múlt jövővé válhatott volna,
A hit, hogy igazából az egész világ esküdött össze ellenem,
Hogy én nem rontottam el, én sosem - mindez hiábavaló volt. Kiürült körülöttem minden, és kiürültem én magam is - holott mindaddig magam körül forgattam a világot. Aztán összetörtem. 
A panelablak mögül aztán persze felsejlett  az élet - hogy mindannyiunk küzd valamivel, -ért, miatt.  
Felkeltem, leporoltam, és szépen az út szélére tettem mindent, ami nem volt már igaz,
Elhagytam mindent, mi vállamra, tarisznyámba nem volt már való,
És épp mikor elhatároltam magam a múlttól, és a több éven át átlátszó téglákból építgetett fellegváramból kiléptem,
Ő, mondhatni padlógázzal belém ütközött - azóta együtt utazunk, és ezt újra - mintha csak először - úgy hívhatom; élet. 
Már van egy dobozunk is, tele emlékekkel; szalvéták, blokkok, belépőjegyek, kavics - egy-egy darab a jelenből a jövőbe, 
A 2014. évből az új esztendőbe, 
Melytől - nem várok semmit. 

Ideje, hogy magammal szemben legyenek inkább elvárásaim. 

Mert az évek peregnek, s a diplomák, a nyelvvizsgák, a világkörüli utazások, kalandok, élmények és felismerések, a kiadott regények, a jól működő, tartós párkapcsolatok és az életen át tartó barátságok, a meghitt családi fészkek nem hullanak eső módjára az égből - mindenért dolgozni kell. 

A juttatás: elalvás előtti halvány, bujkáló, önkéntelen mosoly; a tudat, hogy ma is tettem valamit, ami fontos, vagy jó; és talán a Másik testének melege, igen - a csendet megszűrő dobbanások, melyeket csak akkor hallani, ha két ember igazán nagyon közel van egymáshoz.
És juttatásként értelmezhető a változás is, amit magamon észlelek; hogy egy sértődékeny, túlérzékeny és indokolatlanul lobbanékony lány megtanult simulni, hallgatni, felnézni, adni, és szeretni csendesen, mélyen, úgy, hogy abban egy mákszemnyi önzés sincsen. Valahogy olyasformán, ahogyan a nők szokták ezt csinálni.

És ami furcsa - hogy ez nem is furcsa többé.  

B.Ú.É.K! 

Közeledik-hátrál,gyorsul-lassul
nevet-tűnödve ráncol 
szemöldököt,
kiabál-suttog,őrültködik,
bosszant-megmosolyogtat,
csikiz,harap,csíp,telefonál,
idegeskedik-lelkesedik, vár,
törődik,csodál-csillog zölden
-mélyen tekint-rám-belém,
megért,rámcsodálkozik-rácsodálkozom,
meg-és felismerem,
elfogad-fogadom,
adom-neki-meg-átadom-magam,
a sorsnak köszönöm-
Neked-köszönlek-
szeretlek,és foglak is-mindenestül-
hibástul,odaadón-
boldog legyél-legyek-
Veled-velem; 

együtt és magunkban is, egész(b)en. 

A változás épít; személyiséget, öntudatot, célvárakat, hitet. 
De rombolni is képes - a falakat. 

A nem tudom, a nem vagyok biztos benne, a talán még nem készültem fel falat is kíméletlenül lebontja. Ilyenkor nincs időd, nincs módod önbizalomépítő tréningre járni, hogy "felnőhess" a feladathoz. A feladat megtalált, éppen akkor, amikor meg kellett találnia, sem előbb, sem később nem jöhetett volna. 

A változások elemi erővel rázzák meg az embert. Esetenként megfélemlítenek. Szinte mindig társul hozzájuk némi búcsúzás is, hiszen ha valami jön, valami törvényszerűen távozni fog. 
Hiánya érzékelhető lesz, a támaszt még keresni fogjuk és visszasírni, sokáig. Aztán idővel majd rájövünk, hogy a támasz csak akkor tűnik el, amikor már önállóan tudunk a lábunkon megállni, másba való kapaszkodás nélkül, szilárdan. És ha a támasz valódi volt, és erős - márpedig ezt a világon senki sem kérdőjelezheti meg - akkor nincs mitől tartanunk. Átadta a tudást - hinni pedig ezentúl nekem kell magamban.

És köszönöm - mindenkinek, aki szintén ezt teszi. 

Világéletemben igyekeztem támaszkodni, kapaszkodni, biztos kezet fogva a vezéregyéniség mellett kissé lemaradva, szorosan és csendben haladni - de egy ideje már minden egyes életmozzanat azt írja az égre: ha akarsz, egyedül is képes vagy - mindenre. Ezt olvasom a felhőkből a 9. emelet ablakán kinézve. És lassan, de biztosan - elhiszem. 

Köszönöm a sorsnak, hogy beterelt az irodába, és köszönöm Neked, hogy nem csak kolléga voltál-vagy-leszel, hanem barát, nővér, és olykor anya is, ha elvesztem saját magamban.

Nem szakad meg semmi - csak az út ágazik el, és - egymástól nem - a mindennapi kontakttól búcsúzunk. Nem kívánok, csak azt szeretném, hogy érezd jól magad, és tanuld meg mindazt, amit meg szeretnél, tapasztalj és dolgozz, haladj tovább a céljaid felé legalább olyan boldogan, szilárdan és nagyszerűen, ahogy eddig, itt, velünk. 

Eddig egyetlen egy példaképem volt - mostmár ketten vagytok; szilárdak, okosak, életképesek, erősek és szépek. Veletek-magamban - semmi sem lehetetlen. 

Hogy véletlenek nem léteznek és minden okkal történik, mindannyiunk által ismert, és nehéz időszakokban agyonhasznált, ragacsos, telefújt taknyos zsebkendő; időnként mind-mind belefújjuk az orrunkat ebbe az iszonyatosan igaz közhelybe.

Persze, mindig kell valami, ami felnyitja a szemünket, valami, ami mellett sokáig rezzenéstelen arrcal és lélekkel továbbsétálunk, hogy aztán húsz sarokkal arrébb és 10 évvel később sóbálvánnyá meredve fikszírozzuk a betont, vetítsük fejben az emlékeinket. Azok pedig nem változtak, éppen csak már nem darabokként érzékeljük őket - egyetlen, nagy, összefüggő logikai láncot alkotnak, amely a napnál is világosabb egyenlethez vezet, mi mégis éveken át újra és újra kettest írtunk saját matekunkból.
A felismerések lassú, alattomos igyekezettel követnek minket, mert tudják, egyszer úgyis utolérnek. Biztosak, mint a halál.

Igazságtalannak nevezzük a sorsot, vádoljuk a betegségeket, az orvosokat, a stresszt és az életmódot, a véletlen baleseteket, vádoljuk az egész világot, annak ellenére, hogy belső hangunk egy idő után szüntelenül zümmögi a fülünkbe az első mondatot. És bár én is szinte sokkot kaptam azt tapasztalva, hogy egy 27 éves, életvidám, tervekkel és szeretettel teli, csodálatos fiatal lányt petefészekrák ránt vissza a sötét semmibe - nem beszélve arról, hogy az agyam pontosan tudja, rengeteg hasonlóan tragikus és igazságtalannak bélyegzett eset történik nap mint nap, amiről nem értesülök - Kathrin halálát sem tudom betudni másnak -  megóvva magamat ezáltal a biztos elmebajtól, amit a haláltól való rettegés és a halál-élet nem értése szül minden egyes emberi lényben -, mint eleve rendeltetettnek. Mert igen, rengetegen élnek például szexuális életet hosszú éveken át, mindenféle védekezést nélkülözve, mégsem születik nem várt gyermekük, míg nem egy nő van a világon, akit meddőnek kiált ki az orvostudomány, hogy aztán 9 hónappal később a szó szoros értelmében csoda szülessen. 

Valahogy úgy értem ezt, hogy a minden ember más ténye nem pusztán a biológiai, megismételhetetlen egyediségünket jelenti, hanem egész sorsunkat, amely, ha megírva nincs is, utólag bizony visszanézhető lesz, mielőtt a lelkünk eltávozik. És - ha előtte esetleg nem is sikerül - akkor majd biztosan meg kell látnunk az összefüggéseket, miérteket és okokat. Hogy tiszta lappal kezdhessünk - újra. Élni. 

Összeomlások után az ember tisztábban kezd látni, a tisztítókönny elvégzi a munka nagy részét. 

És az ember - ha akarja - pontosan látja ilyenkor azt is, hol tért le a számára kijelölt útról. Ha pedig szerencséje van - illetve, ha úgy kell lennie -, visszatalál. Mindig visszatalálunk oda, ahol jártunk már egyszer. A kérdés csak az, megvan-e még az az ember, az a kéz, amit elengedtünk egyszer. Ha valóban életfonal - nem szakadhatott el.  

Az egyetlen állandó a változás. A lélekszelek, események, érzelmek örök egymásutánja, amelyek a sorsot ebbe vagy abba az irányba mozdítják - ezekbe kapaszkodhatunk. És magunkba, a saját szilárdan létező valónkba, amely a folyton örvénylő múlt-jelen-jövő hármasában kel át az életnek nevezett utakon. 

Lassan 23 év, 3 nagy, elemi erejű, sok apróbb, szívet melengető szerelem és más emberközi kapcsolatokból kinyert esszenciák, tanulságok, merengőbe pakolt emlékdarabkák konklúziója ez. Gondolom, más is eljutott már idáig. 

Keserűen gondolok arra, mi maradt az ígéreteinkből, terveinkből, valaha volt közös vágyainkból. Megint. 

Megfogadom - újra -, hogy ezentúl csakis én, az egommal kézenfogva leszek az életem középpontja. Hogy szűkre zárom a kört, és elküldöm azt, aki át merészelné lépni a határt. A határt, ami megóvja az embert attól, hogy átadja egész belső világát valaki másnak, aki ideig-óráig gondosan törődik vele, majd alapos mérlegelések és pro-kontra listák után úgy dönt; visszaadja. Üresen, kifosztottan adja vissza. Használhatatlanul. 

És aztán rájövök, hogy bizony, hány embernek törtem össze én is a szívét az elmúlt évek alatt. Meg Te is. És Ő is. Hogy semmi jogunk haraggal nézni bárkire, aki döntéseket hoz, aztán megbánja őket, és új utakra indul. Mert mindannyian újra és újra elindulunk, ez kétségtelen.

De hogy mégis mi a fenét hajszolunk ilyen lázasan? Jó lenne rájönni végre. Olykor azt érzem, jó lenne, ha az út - legalábbis egy része - véget érne. Fárasztó minden állomáson leszállni, majd visszaszaladni a vonathoz, aminek ablakán kinézve mindig csak az elmúlt, felejtésre szorúló táj köszön vissza ránk. Saját, csalódott tükörképünk.

A hétköznapok; a felkelések, reggelik, munkaórák, délutáni kávék, esti beszélgetések, ágyban pihenések - amiket a legkevésbé értékelünk - képezik az egyetlen rutinszerű kapaszkodópontot ebben az őrült lázálomban. A hétköznapok, és akik megtöltik élettel, örömmel, kézzelfoghatósággal. 

A segítőkész lakótárs, akivel sikerül a lehető legközösebb hangot megtalálni, és aki elé mosolyogva mész ajtót nyitni, amikor hazaér. A sziklaszilárd társ, a testvér, a szülő, akire éjjel-nappal rátörhetnéd az ajtót, mindig szeretettel fogadna. A barátok, az a néhány, nagyon kevés, akikért elsőként rohannál, ha - ne adj isten - háború törne ki. A kivételes főnökök és kollégák, akik többé válnak ennél, mert motiválnak, mert emberként érdekled őket, és mert emberként viselkednek ők is. Bizony, ők a kapaszkodók. Akikben szeretet lakozik. 

Egy dolgot viszont ők sem tudnak pótolni; önmagad szeretetét, az énelfogadást, a hitet. Amíg ez hiányzik, lehet bármilyen szép a naplemente, hiába gyönyörködsz benne, nem jön a harmónia. Magadnak teremted - magadért.

Minden más csak másodlagos, csak hozzádadódik. Neked kell küzdened azért, hogy az lehess, aki vagy. És ne egy silány, reményvesztett, lusta, önsajnáló, kanapén heverő, naplopó másolatod. Szépek az álmok, és hasznosak a beszélgetések, a tervek. De ezerszer izgalmasabb kirohanni az ajtón, nekivágni, és útközben tervezni tovább.

Az életednél többet semmi és senki nem adhat neked. Próbáld meg nem elpazarolni - az út végén ez lesz minden vagyonod.  

(Mondtam - elsősorban - magamnak, és mondom mindenkinek.)