Pár héttel kevesebb, mint 2 év telt el azóta, hogy lent ültem a recepción, nem remegve, de azért kellőképpen izgatottan, kb. hatodmagammal, és vártam az interjút. Csilla volt ott, Kriszta, és talán Zsuzsa...? A harmadik résztvevőre nem emlékszem tisztán. Csoportos interjú volt, kiválasztás, és én nagyon akartam. 

Miután szóba jött a német szak, nyelvtudás, megemlítették a nemzetközi részleget, de csak mint távoli opciót a jövőre nézve. 

1-2 napon belül jött a visszajelzés; igen! A CC-ben eltöltöttem pár pörgős, vidám hetet, aztán fent találtam magam a pici, nagy bukóablakos irodában, Lilla és Károly, valamint Anna mellett. 

Új világ nyílt. Tanultam, hibáztam, fejlődtem, rajongtam - azért amit csinálok, és azokért, akikkel mindezt megteszem. Ez máig sem változott - bár páran elmentek, és helyükre jöttek újak, olyan ez a kis részleg, mint egy folyton bővülő család. Mindenki számíthat a másikra, minden tekintetben, és ez fontos - lehetnénk egyszerű kollégák is, de akkor talán nem jutnánk túl a nehézségeken, az átmeneti kudarcokon, az életviharokon, amiket akarva-akaratlan magunkkal viszünk a munkahelyre, hisz ha az ott eltöltött időt nézzük - ez a második, ha olykor nem az első otthonunk. És akkor talán nem lenne az elmúlt pár nap, és 2 év életem egyik legmeghatározóbb, legszebb időszaka. Hab a tortán a partnerektől kapott, kedves, megható válasz-búcsúlevelek, és az a sok-sok ember, aki ma egy munkahellyel, életformával, kalanddal, új élettel lett gazdagabb. Ez az, amiért megérte, a sok dühös könny, ha valaki nem felelt meg, a túlóra, amikor az agyam és a szívem is maradni akart, és az a fajta lojalitás, ami láthatatlan (és önként érzett-vállalt) láncként kötött ehhez a részleghez, ezekhez a Társakhoz. De most új fejezetet nyitok, magyar vizeken - és jó, hogy csak pár falnyi távolságra. :)

Ebből is biztosan sokot fogok tanulni, és lehetőségem lesz arra, hogy a káoszból, újra másokkal együtt, közösen, valami jobbat, átláthatót teremtsünk, valamit újraépítsek - és ez, bárhonnan is nézzük, ismét olyan kihívás, ami mellett nehéz lenne továbbsétálni. Az első örömfaktor már megvolt - amikor a zavarodott, neveket már nemigen észben tartani képes munkavállaló hálás, barátságos mosollyal és kézfogással nyugtázta jöttömet. Örült, én is örültem neki, mert pozitív és nyitott - és végleg elült bennem a színtiszta gondolat, hogy nekem bizony emberekkel foglalkoznom, bárhová is vet az élet. 

És 6 hónap múlva sokfelé vethet - Lindenbergbe. Münchenbe például beleszerettem, az esélyek egy más életre itt is - ott is felcsillannak újra és újra.

És mostmár egy éves a Kísérőm is - ennyi ideje ismerkedünk egymással, és olykor lebegünk hanyag-boldogan képzelt matracunkon a szikrázó napsütésben, olykor azonban maga alá ránt minket a viharos, dühös víz, és merülünk... a vízfelszín sokszor nagyon távolinak tűnik, mégis, mostmár az a természetes, amikor nem egyedül vagyok, hanem mellette. Akkor is, ha épp dühös vagyok, ha épp eltér attól a karácsonyfaként agyondíszített máztól, amibe én öltöztettem a rózsaszín ködvarázs idején, akkor is, ha épp borzasztóan fáj a nyers, ösztönös őszintesége, és ha épp megkérdőjelezem a kettőnk közti érzelmek állandóságát... minden megoldhatónak tűnik, mindenben látni vélem a reményt és az együttgondolkodást-törekvést, a másik szeretetét, a ragaszkodást. Jövőképek táncolnak az agyamban folyton; levegőbe dobott-elkapott szőke kisgyerekek, nagy garázs, írószoba, és még sorolhatnánk, mi minden.

Hogy meddig elég mindez, az csak rajtunk múlik. Lehetünk ennél jobbak-rosszabbak is egymásnak-egymáshoz. A legjobb volna, ha csak fejlődni tudnánk, és sokkal többet hallgatni. A csendben, tudniillik, sokkal könnyebben szalad minden kimondatlan szó a szív felé. És mi mostanság ritkán bár, de újra csendben vagyunk, néha nézzük egymást, vagy a sötét szobát reggel, éjszaka, és ilyenkor a kezed szorításából, fejed hajtásából tudom, még megvagyunk. De a Szerelem bizony őrült munkát igényel - normális talán, ha olykor ebben, és napi rutinban elfáradunk. A lényeg, hogy ne engedjük el egymás kezét. A többit meg majd gördíti elénk...

... az Isten. Igen-igen, bontakozik a hitem, ami igazából régóta van, csak a körvonalak halványak, és a pontos meghatározás a nehéz. Mi, ki a tárgya ennek a hitnek, ennek a meggyőződésnek, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy "odafent", minden meg van írva? Ennek kitalálásán dolgozom épp nagy erőkkel. Lassan haladok, mert minden elolvasott, felvetett vélemény, tény, gondolat újabb kérdőjelet vet fel  - izgalmas utazás ez is, amelynek valószínűleg messze van még a vége.

És úgyis az út lesz a lényeg, mindig - nem pedig maga a cél.